A suba

Kategória:

Suba

A hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készült, palástszerű, bokáig érő ruha. Az egyszerűbbeket 5–7 bőrből, az ünneplőket – kinek-kinek módja szerint – 12–24 bőrből csinálták. Ezek közül egy a vállbőr volt, melyet kissé karcsúsított téglalap alakra szabtak, közepét a nyaknak megfelelően kivették. Ehhez toldták az elejbőrt, a vállnál kerekített oldalbőröket és a hátbőrt. A zsákszerűen összevarrt bőröket elöl a nyakkivételtől végig hasították, az alját pedig egyenesre vágták, és irhával körülszegték. Nyaka köré egy egész fekete báránybőrből ún. kacagánygallért varrtak.

Eredetéről nincsenek bővebb adataink, valószínűleg nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. Suba szavunk szláv eredetű. A 13–17. századbeli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 16–17. sz.-ban a polgárság körében is igen elterjedt. Heltai Gáspár írja: „az előbbvaló időkben polgár uram eljárhat vala a fekete báránybőrrel belet hatzokában…, de most szégyennek tartja, ha hát subában megyen… ha látod, hogy nyest ruhájában előballag, király kancelláriusnak nézed.” A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról (1737): „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A subát a nagykunságaiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundának nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén divatozott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használnak subát. – A suba virágkorát a 19. sz.-ban élte. Viselője, használati célja, szabása és készítésmódja szerint a következő főbb fajtáit különböztették meg: ünneplő suba, juhászbunda, kocsiravaló suba és asszonysuba. – Az ünneplő subát nevezték templombajárónak, díszítése szerint pedig virágosnak, irhásnak vagy almásnak is. A magyar paraszt egyik legszebb ruhája volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. 1745-ben a váci püspök elrendelte, hogy a szolnoki lakosok a kiállhatatlan zsíros szag miatt juhászbundában a templomba lépni ne merjenek, de mivel a piszkos subát gálaruhának, a tisztességes fehér szűrt pedig megalázó öltözetnek tartották, nem engedelmeskedtek. Egy század múlva ezek a jobbára juhászok által készített zsíros subák, a szűcsmesterek munkája nyomán, a módosabb parasztság legszebb ünneplő ruhái lettek. Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette. A bővebbek palástja kiterítve teljes kört formált, aljának kerülete 4–6 m, hossza 120–130 cm volt. Készíttetőjének vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12–24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. Az ünneplő subát – eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették. A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték. A hivatali méltóságnak is velejárója volt. Sok népdalunk hirdeti népszerűségét és szólásmondásunk tekintélyét: Tele buksza, nagy a bunda! Bolondot szép suba nem illet, de guba! Guba gubához, suba subához! – intették a felfelé kapaszkodót. – A 19. sz. elejétől egyre inkább a bundavarró szűcsök remekelte irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt. Deréktoldásán 15–25 cm széles keresztirha futott, melyet gazdagon hímeztek, a hosszanti oldalvarrásokat 2–4 cm széles vízfolyásos vagy almás szélű fehér, vagy piros szálirha fedte. Az ünneplő suba fődísze a félkör alakú válltányér virágozás. Díszítése szerint a következő jellegzetes típusai voltak: a nagykunsági–hajdúsági kötözött aljú suba, a tömör, fekete virágozású borsodi, a zöldselymezésű jászsági, a halványsárga falú békési és kiskunsági (csongrádi, félegyházi, halasi), a remekművű csabai, a fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás és a világosabb – kéket, sárgát is használó – pápistás kecskeméti suba. A Dunántúlon a Balatontól északra a sárgafalú veszprémi suba terjedt el. – A rideg életmódot folytató pásztorok legnépszerűbb és legcélszerűbb felső ruhája a juhászbunda, vagy a mosatlan bunda volt. A régi szólás is úgy tartotta: Bunda nélkül nem pásztor a pásztor! Eb a juhász bunda nélkül! Ha a juhász bundát nem ráz, hiába magyaráz! Bél Mátyás írja (1737): „…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.” Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor. Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert. Mesterei a juhászok voltak, akik ősi soron 6–8 zsíros ürü bőrből varrták juhbélből sodort húrral vagy bőrből hasogatott szironnyal. Az igazi subához a bőrt ki sem mosták, csak kissé megpuhították, törték, mondván, hogy addig bunda a bunda, amíg a kos megszagolja, amíg benne a szőr természetes zsírossága, melyről lepergett az eső, nem járta a harmat. Az ilyeneket mosatlan bundának, subának nevezték. A Nagykunságon és a Hortobágyon az aljára 20–26 cm prém felhajtót, kötést varrtak, s ezt a bőr felőli részre bőrsallangokkal felkötötték, vagy felgombolták. Ez védte az alját a füvek harmatától, a felcsapódó lucsoktól. Az ilyen subát kötéses vagy kötözött aljúnak nevezték. A Kiskunságon és az ország más vidékein inkább sima vagy pendelyaljú subát viseltek. A juhászbundák egyedüli dísze az egész fekete báránybőrből készült kacagánygallér volt. Rátartibb juhászok a Nagykunságon és a Hortobágyon kártyás bunda vagy sallangos subákat csináltattak. Ezek is kötözött aljúak voltak. Elejére, a válla alá, csipkézett szélű, kártya nagyságú piros irha rátétet öltöttek, melyet fehér sallang szíjakkal fűztek át. Erre kötötték a dohányzacskót és a tűzkészséget. – A kocsiravaló és vásározó suba, a tanyára, vásárokra járó paraszt embernek, az utakat róvó fuvarosnak nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. Ősztől-tavaszig nem maradhatott le a szekérről, de a gondos ember nyáron sem restellte feltenni, kivált, ha szabadban való éjszakázásra számított. Kevés szalonna, jó útitárs a bunda! – tartotta a közmondás. A bundákat rendszerint a bundavarró szűcsök készítették, 6–8 mosott és jól tört juhbőrből. Kiterítve legalább félkört formált, így várakozásnál, rávetve a lovakra, betakarta azokat. Az összevarrások közé fehér vagy piros → vócot tettek, s hogy némi csint adjanak neki, az alját piros, fekete vagy sárga irhával szegték, melyen hímzett rozmaring levélsor futott. Békésben és a Kiskunságban sárgaföld iszapos levével agyagolták, vagyis sárgították. Ilyenre csak módosabb gazdáknak telt, akiknek az ünneplő subájuk mellett 2–3 kocsiravaló subájuk is volt. A szegény ember: cseléd, béres, kubikos – hacsak tehette – szerzett egy munkássubát, amely 5–6 bőrből egyszerű készületű volt, de megtette a kimustrált, az esőtől megzörgősödött tökhaj suba is, amit a Nagykunságban csattanásnak, Hódmezővásárhelyen darudübögőnek vagy vergönyének neveztek. – Az asszonyokat illető legnépszerűbb téli felsőruha az ország egyes vidékein az asszonysuba vagy kissuba volt. Ezt is a magyar juh szőrös bőréből készítették. Körgallérszerűen a vállakra illeszkedett. Szabásuk egyszerű: a vállakon összetoldott elej- és hátrészből és két oldalt a vállakon kerekített oldalbőrből állt. A hosszabbak szabása megegyezett a férfi subákéval. Jellemzője a kb. 25 cm széles, fodros vagy leöltött fekete hasi báránybőr gallérja. Ugyanilyen prém szegte elöl és alul is. Álló nyaka 5–6 cm-es. A legrégebbiek – az emlékezők szerint – a 19. század első felében még fehér színűek voltak, naturalisztikus virágozással, de már ekkor kezdték gubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festeni. Eredetéről keveset tudunk. A régebbi típusok szabása alapján feltételezhetjük, hogy a férfi subák nyomán terjedtek el. A polgári viseletben való előfordulása viszont arra enged következtetni, hogy az úri-nemesi ruházat „subicáinak” népies változatai. Ábrázolásokon és a szűcsárjegyzékekben a 19. sz. elejétől fordul elő, amikor – kiszorítva a ködmönök és menték divatját – a Tiszántúlon szinte minden asszonynak volt kisbundája. A szegény asszony ócskán vett vagy a gazdaasszony mellett való szolgálataiért kapott egy-egy használtat. A férjhezmenő gazdalánynak ládájába tartozott. A Kunságon és a Hajdúságon a szegényebbek megelégedtek olyannal, amelyen csak állítás- (az oldalvarrások mentén lévő hímzés) vagy koszorúvirág volt. A módosabbak már egybokorvirágosat vagy még feljebb kétbokorvirágosat (bőrönként egy, ill. két bokorvirág) csináltattak. A bokorvirágok számának megfelelően rakták ráncba. A ráncok járás közben ringatták a menyecskék derekát. Rigmus is volt rá: „Turibunda lobogós, a menyecske kikapós!” Igazi mesterei, remeklői a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, részkompozícióiban egységes, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak, a rövid, tarka virágos böszörményiek. A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabaiak, szegediek és makóiak. A bokáig érő nyíregyháziakat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák ritmikusan tagolták. A suba divatja az I. világháború után megszűnt.
 
Irodalom: Györffy István: Jászsági szűcshímzések (Bp., 1924); A magyarság néprajza (I–II., Bp., 1941–43); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Dorogi Márton: A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).